A Földön a népek mozgása állandó. A régi népek által hátrahagyott és feltárt régészeti emlékek alapján lehet elsősorban következtetni kilétükre és mozgásukra. Európa és Ázsia egyik nagy nyelvcsaládjába tartoznak az indoeurópai és a finnugor nyelvek. Sajátos régészeti hagyatékuk és a nyelvészek által kutatott ősi múltjuk más és más képet mutat. Egész sor kiemelkedő európai régész foglalkozott már a XX. században a régészeti hagyatékukkal (főleg angol, orosz, grúz, litván és magyar szakemberek). A kötet régész szerzője ebben a könyvében elsősorban azoknak az orosz és ukrán szakembereknek a munkáit tekinti át, akik jobbára szemben állnak a zárójelben említettekkel. Szemléje az utó-paleolitikumtól (az epipaleolitikumtól), főleg az átmeneti kőkoron át, az újkőkor és a rézkor régészeti kultúráit mutatja be az olvasónak, jellemezve a déli halász-vadász, majd letelepült termelőgazdálkodást és végül nomád állattenyésztést folytató népcsoportok régészeti kultúráit, a Fekete-tenger feletti síkság és az attól északra elterülő vidékek, valamint a Kárpátok keleti vonulatától az Urálig, sőt némileg még az azon túl terjedő területeket. A jelzett hatalmas területen, miután az indoeurópaiak és a finnugor nyelveken beszélő népek ősei kiszorították északra a még régebbi ősnépeket (pl. a lappok őseit), sőt az utóbbiak maguk is a saját településeikkel feljebb, az erdős vidékekre korlátozódtak, a pre-indoeurópaiak megindultak északkeleti-keleti irányba, Ázsia síkságai felé. Mozgásukat a lovas életmódra való áttérés segíthette. A finnugor nyelveken beszélők ősei pedig az Urál hegységen is átkeltek. A régészeti kultúrák és azok mozgásának bemutatásán kívül a szerző a régészetieknél sokkal kevésbé kutatott történeti embertani anyagot is jellemzi röviden.
